Aktuális hírek

Nem kell a versírásba belehalni!

Kell egy kis pofátlanság ahhoz, hogy vésővel és kalapáccsal essek neki egy Shakespeare-szövegnek, de ha ez a rendezői igény, én ehhez alkalmazkodom – mondja Závada Péter, aki sokáig hátrányként élte meg, hogy a Kossuth-díjas Závada Pál az édesapja, de akit a saját művei tettek sikeressé.

A fiatal szerző azt mondta, viszonylag korán átküzdötte magát a „Závada Pál fia” skatulyán.

Édesapám neves író, édesanyám művészettörténész, kiállításszervező, így elindulhattam volna egy magától értetődő úton, de kamaszként egy kicsit másra vágytam – mesélt a kezdetekről Kováts Dénesnek és a hallgatóságnak a Bencs-villában Závada Péter, aki azt mondta, viszonylag korán átküzdötte magát a „Závada Pál fia” skatulyán. (Závada Pál Kossuth-díjas író, szerkesztő, többek között a Jadviga párnája szerzője – a szerk.)

 

Könnyű neked!

– Fiatalon hátrányként éltem ezt meg, mert sokszor megkaptam: könnyű neked! Annyival volt könnyebb, hogy amikor elkezdtem verseket küldeni irodalmi lapoknak nagyobb eséllyel olvasták el őket, mert kíváncsiak voltak arra, mire vagyok képes. De az biztos, hogy ha rosszak lettek volna, csak az apám miatt nem kerülhettek volna nyomtatásba.

– Egyébként pedig természetesen volt előnye a családi háttérnek: egyrészt az óriási könyvtárunk, másrészt az, hogy olyan nagyszerű írók, költők fordultak meg nálunk rendszeresen, mint Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina vagy Nádasdy Ádám, akikre már gyerekként is felnéztem. Az első verseimet egyébként név nélkül küldtem el a lapokhoz, mert nem akartam, hogy a szerkesztőket befolyásolja, ki vagyok, de aztán rövid időn belül sikerült legitimációt szereznem ahhoz, hogy kizárólag a saját zenéim, verseim, drámáim alapján ítéljenek meg.

 

Nem volt elég bátor

– De visszatérve a kamaszkorra: korán megtanultam angolul és rajongtam az amerikai hiphopzenéért, ahogy a posztmodern, játékos versekért is, a kettőt összekapcsolva pedig Süveg Márk barátommal elkezdtünk zenéket írni. Ez lett az Akkezdet ­Phiai, és bár a dalainkat a rádiók nem játszották, a videómegosztó oldalon óriási megtekintéseket értünk el. Eljött viszont az az idő, amikor új zenei irányzatok kezdtek el érdekelni, míg Márk maradt volna a régi stílusnál, és a formáció már nem volt működőképes. Megjelent egy szólólemezem, a trAnzKaPHka, de húsz év után ráébredtem, hogy az alkotói folyamat sokkal izgalmasabb, mint a koncertezés.

– Mélyebben és alaposabban akartam a szövegekkel foglalkozni, ezt pedig a zenében már nem tudtam megtenni, és jöttek a versek. Kezdetben nem voltam elég bátor, mert azt hittem, hogy önmagukban a rímek is eladják a szöveget, és emiatt sok kritikát is kaptam, de ma már örülök, hogy nem hagytam abba. Kamaszként a saját élményvilágomat írtam meg, ma már a fantáziában gyökereznek a szövegeim, akár úgy is, hogy külön világot teremtek, de az egy romantikus mítosz, hogy csak a szenvedésből születhetnek jó versek, szerintem nem kell ebbe belehalni.

 

Egy kis pofátlanság

És hogyan jött az életébe a színház? – Ez sem volt tudatos döntés: a barátaim alakítottak egy amatőr társulatot, és megkértek, hogy írjak nekik egy dalszöveget, Kovács D. Dániel pedig egy Molière-átiratra kért fel – ez utóbbit vizsgaelőadásként a Színművészeti Egyetemen be is mutatták. Azzal elkezdődött egy folyamat, és ha egy rendező játékosabb, maibb, esetleg megbotránkoztatóbb szövegre vágyik, gyakran nekem szól, én pedig ezt nagyon élvezem. Kell egy kis pofátlanság ahhoz, hogy vésővel és kalapáccsal essek neki egy Shakespeare-szövegnek, de ha ez a rendezői igény, én ehhez alkalmazkodom.

– Az egyik aktuális munkám is egy átirat: Bodó Viktor a Rómeó és Júliát állítja színpadra, és a történet a mai Budapesten, egy autómosóban játszódik: az egyik család mos, a másik mosat. Ha levesszük a szöveget a műről, csak egy Barátok közt-epizód marad belőle, az én szövegem viszont egy szürreális látomás, az eddigi egyik legizgalmasabb munkám. 

 

Nem mesél történeteket

Adódott a kérdés: miért nem ír novellákat, regényeket? Nem szeretne konkurálni az édesapjával? – Szó sincs erről, egész egyszerűen nincs bennem anekdotázó hajlam, nem akarok történeteket mesélni. Vannak témák, amelyek nagyon izgatnak, ezekből születtek a drámáim: a Reflex, ami a titkosszolgálatokról szól, a Holdkő, ami az ’56-os eseményeket dolgozza fel és a Je suis Amphitryon, ami egy ókori mítosz nyomán az identitás elvesztését boncolgatja, és amiből színházi előadás is született.

 

A cikk megjelent a Kelet-Magyarországban és a Szabolcs Online oldalán is.

Szerző: Száraz Ancsa